Az 1940-es évek végén kezdett el körvonalazódni az "úttörők nyári városának" terve. A hatalmas csillebérci gyermektáborral együtt épült meg a Széchenyi-hegyi kisvasút is, ahol kezdettől fogva fiatal pajtások tevékenykedtek. Az úttörővasút a szocializmus szebbik arcának intézménye volt, furcsa, hogy jópár évvel a rendszerváltozás után (szinte) változatlan formában még mindig létezik, csak éppen gyermekvasútnak hívják. A gyerekek ma is csak jó bizonyítvánnyal kerülhetnek be, sok vizsgát kell letenniük, fizetést nem kapnak és mégis: többségük imádja a vasutat, fejből fújja a Szeged-Budapest közti út megállóit és majdnem mindegyikőjük vasutas akar lenni felnőttkorában.

A gyermekvasutasok mindennapok felnőttek világát modellezik, az itt szolgálókat úgymond az „életre” készítik fel. Fegyelem, összetartás, (menet)rend, hierarchia, alakzat, egyenruha határozza meg a 10-14 éves gyerekek „munkanapjait”. Felelősségteljes pozícióban vannak, mégis butított és felülről (a felnőttek által) kontrollált feladatokat végeznek. Szó sincs gyermekmunkáról: a pajtások örömmel, saját akaratukból jönnek szolgálni a vasutat, amely egyben a budai hegyek kedvelt turistalátványossága is.